Állítólag nagypénteken a harangok Rómába mennek, ezért
nincs déli harangszó. Ez a szürrealista furcsa gondolat
mintha meghatározta volna az egész napomat.
Autóba ültem, és elindultam hazafelé. Érdekes volt látni,
hogy kedves autóstársaim mennyire magukra veszik a telehold
hatását, és szeretnék megmutatni, hogy tényleg hatással
van az emberekre. Az út olyan volt, mintha mindenki az intenzívre
menekülne a locsolkodás helyett.
Amikor hazaértem, anyukámmal átmentünk Mezőberénybe bevásárolni.
És itt láttam meg..
Hosszú, világosbarna haja volt, barna bőrdzsekiben lassan
és csendben tologatta a bevásárlókocsit. A fekete nadrágja
kis, kerek formákat rejtett, megakadt a szemem rajta. Én
mindig a hormonokra fogom, de az is lehet hogy igazam van
nem?
A tejespulttól visszasandítottam, szerettem volna megnézni
magamnak ezt a furcsa valakit, aki csak a mozdulataival,
látható tanácstalanságával egy oda nem illő jelenség volt.
De elfordult, válogatta a kivis dobozokat. Egy pár joghurttal
odébb, nekem még mindig furdalta az oldalam a kíváncsiág.
Erősebb volt nálam a vágy, hogy megláthassam az arcát, elkapjak
egy pillantást, észrevegyek egy mosolyt, lássam milyen színű
a szeme. Hosszú, egyenes haja oldalról az arcába lógott,
és mintha megérezte volna, nem engedett utat fürkésző tekintetemnek.
Nem sietett, válogatott, nézelődött. Mintha számára az idő
nem jelentene semmit, mintha a gyümölcsök és csomagolt élelmiszerek
izgalmas világe érdekesebb lenne mint az egész, körülötte
levő világ. Láthatóan elmélyült a keresésben, csak erre
koncentrált, a világ megszűnt.
Már a sorban álltunk, amikor úgy éreztem, nekem vissza
kell mennem, a szemébe kell néznem, meg kell kaparintanom
azt a pillantást amitől egésszé válik ez az impresszió.
Tudtam hogy nem szabad úgy innen elmenni, hogy csak egy
csinos fenék és egy barna bőrkabát marad meg nekem. Kell
az az arc, kell nekem!
A tortabevonó buta ürügyével elindultam a sorok között
visszafelé. Igen, ott volt! Szembe jött, így lehetőségem
volt egy végtelennek tűnő néhány másodpercre a szemébe nézni.
Olyan érzés volt mint a filmekben, amikor úgy lelassítják
a képet, amikor egy ezredmásodperc kivehető, amikor mind
a ketten egymásra néznek. De alig láttam valamit. Érdekes,
nem tudtam megfigyelni hogy milyen színű a szeme. Furcsa
érzés kerített hatalmába. Mérhetetlen fájdalmat éreztem
minden mozdulatában, fájdalmat, amit tagadni akar, nem akarja
megmutatni a világnak, de mégis ott van benne. Két mozdulat
között belehasít a fájdalom. Talán elvesztett valakit, talán
gyászol. Furcsa érzés ilyeneket gondolni valakiről - gondoltam
magamban. Talán minden gondolat róla hamis, alap nélküli.
De mégsem. Egyszer sem igazította meg a haját, nem flörtölt
a mozdulataival, még akaratlanul sem. Csak egyszerűen ott
volt. A világ körülötte láthatóan zavarta, és azzal próbálta
meg kizárni, hogy lassú mozdulataival elbújt a sok színes
csomagolóanyag háttere előtt. De hiába akart láthatatlan
lenni, nem sikerült. Nem nézett senkinek a szemébe, nem
mosolyodott el, csak úgy volt. Zavartan nyitogatta a pénztárcáját,
amikor a sor lassúsága miatt a mellettünk levőben mellénk
ért. Kihívóan ránéztem, szerettem volna a gondolataiba látni,
megérteni mi fáj ennyire. A kezeire tévedt a tekintetem.
Szép karcsú ujjak, ápolt körmök, de piros, igénybe vett
bőr. Nagyon piros. A bütyköknél kifehéredett amikor megmarkolta
a kocsit hogy odébb tolja. A kocsiban kivi, mandarin, puffasztott
rizs. Láthatóan nem a családnak vásárolt be hétvégére. Puritán
húsvéti bevásárlás- -gondoltam. Még egy magányos nő is bont
egy üveg bort ilyen alkalmakkor, csak elfogy a hosszú hétvégén!
Kiment a boltból. Csendes léptekkel, tudatosan. Odakinn
egy biciklire ült, és elkarikázott.
Elment. Soha nem tudom meg ki ő. Mögötte ott maradt valami,
a szomorúsága, magánya egy emberekkel teli helyen, a piros,
szélfútta keze, meg egy csomó kérdés bennem - róla, neki.
A harangok meg Rómában harangoznak. Talán ők is szomorúak
egy kicsit.
Magyarország,
2005 március 25.
